Sohasem voltam egy nagy tornász. Vagy úgy általában sportoló. A faluban, ahol felnőttem, volt ugyan helyi focicsapat, de nem voltam annyira ügyes, hogy edzésre járjak. Mai értelemben véve talán nem is lehetne edzésnek nevezni, de azért büszke volt rá az a néhány fiú, aki bekerült a csapatba. Szerettem azért a focit: sokat kergettem a labdát az iskolai testnevelés órákon, suli után, vagy úttörő őrsi gyűlés keretében a szocializmus eszméinek elmélyítése helyett (ezzel is hozzájárulva a rendszer bukásához).
Az iskolai atlétika kivételével más sporttal csak a tévés sportközvetítésekben találkoztam. Jóllehet imádtam olvasni és faltam a könyveket, amellett elég sokat mozogtam: nagy faluszéli kertünk volt a végében patakkal és ott volt az egész határ, ahol lehetett nagyokat csatangolni. Jártunk a távolabb fekvő szőlőnkbe is az év nagy részében, ahol különféle összetett testmozgásokat végeztünk (a köznyelv ezeket metszésnek, kötözésnek, kapálásnak, szüretelésnek nevezi).
A környékbeli gyerekekkel sokszor játszottunk szerepjátékot (offline). A kosztümös filmekből ellesett vívó mozdulatokat továbbfejlesztettük és összecsaptunk játékból mindenféle növényi származékkal a mogyoróágtól a napraforgó száráig. A mai napig elő tudom adni a klasszikus francia kalandfilm, A púpos halálos Nevers-vágását, ami csak azért nem lett olyan híres, mint Zorró kardmozdulata, mert az amerikai filmipar kevésbé látott fantáziát egy francia bosszútörténetben.
Nyolcadik után egy nagyvárosi gimnáziumban tanultam tovább, melynek tornaterme korszerűnek számított, bár elég kicsi volt. Felesben használtuk a szomszédos általános iskolával, így elég sok testnevelés óránk volt az iskola falain kívül. Az első találkozásom a középtávfutással egy belvárosi sportpályán történt, ahol a nyolcszáz méteres futás második körében szó szerint kidőltem. Olyan szinten szúrni kezdett az oldalam, hogy nem tudtam folytatni. Akkor világosítottak fel, hogy a futás nem csak annyiból áll, hogy az ember gyorsan szedi a lábait. Az első igazi sikerélményem a sportban akkor ért, amikor megtanultam a helyes légzéstechnikát és egyre hosszabb távokat voltam képes lefutni. A futás onnantól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal az életem része lett.
Az első ősszel rögtön elkezdődött a szertorna, ami számomra felért egy ismeretlen föld felfedezésével. Addig csak a tévés közvetítéseken láttam azokat a kínzóeszközöket, amik városi iskolákból érkezett osztálytársaim számára természetesek voltak. Nálunk csak a kötélmászás szerepelt a kínálatban és abban sem jeleskedtem, mert jól fejlett tériszonyom miatt nem mertem magasra mászni. A szertorna technikáit nehezen és hiányosan sajátítottam el, hamar kiderült, hogy nincs elég izomerőm a legtöbb gyakorlathoz.
Testnevelés tanárom szigorú és következetes volt, emellett nagyon jó ember és végtelenül türelmes a hozzám hasonló kétbalkezesekhez. Velem alaposan meggyűlt a baja, mert a kötelező úszásoktatáson sem brillíroztam. Életem első és egyetlen úttörőtáborában tíz éves koromban ugyanis majdnem belefojtottak a medencébe, aminek következtében kétoldali víziszonyom alakult ki. A mellúszást sikerült megtanítania, igaz négy éven keresztül a derékig érő vizű kismedencében úsztam és azóta sem lettem a strandok és folyópartok királya. Azért akad szép emlékem is az iskolai úszás órákról, például mikor a hideg téli hajnalokon beültünk a szabadtéri termálmedencébe és pillanatok alatt megőszültünk a hajunkra fagyó párától. A megőszülést egyébként az elmúlt évek során sikerült termálmedence nélkül is elérnem.
A szertornára visszatérve az első félévkor majdnem megbuktam tesiből, annyi egyest sikerült összeszednem. Tanárom tanácsára pár hasonlóan izmos kollégával edzeni kezdtünk a tornaterem lépcső alatti kis zugában, amit meglehetős nagyképűség lenne konditeremnek nevezni. A vágyott izomzat érdekében többféle praktikát is bevetettünk, egyik társunk javaslatára háztartási fóliával (lánykori nevén Folpack) tekertük be felsőtestünket, hogy jobban olvadjon a zsír. Eléggé izzadtak és büdösek lettünk a végén, de a módszer hatékonyságát nem tudom alátámasztani.
Ahogy teltek a hónapok, érkeztek apró eredmények is: már nem minden jegyem lett egyes. Tanárunk alapelve az volt, hogy ha látta valakin az igyekezetet és a fejlődést, akkor az előíráshoz képest jobb jegyet adott. Nálam bejött ez a motivációs módszer, aminek a végső gyümölcsét az utolsó éven szakítottam le. A legjobb barátom, aki szertornázott, megmutatta a helyes technikát, így amikor húzódzkodásból felmértek minket, több osztálytársam eredményét túlszárnyalva, saját erőből értem el az ötös szintet. A tanárom büszke és az osztálytársaim hitetlenkedő arckifejezését látva úgy éreztem, megérte!