Olaszország

Csoda Viterbóban

Szerző:
Viterbo

Azt mondják, minden csoda három napig tart. Hát ez nem volt hosszabb tíz másodpercnél, mégis élesen emlékszem rá. Vannak események, pillanatok, melyek szinte beleégnek a memóriánkba, ez is közéjük tartozik.

Olaszországi nyaralásunk második napján városnézésen voltunk az umbriai Viterbóban. Közepes méretű város, ennek ellenére sok látnivalót tartogat az ide érkezők számára középkori falakkal övezett, dombtetőre épült régi városközpontja. Körbejártuk a belvárost és már visszafelé tartottunk az autókhoz, amikor a társaság már nem tudom melyik nőtagja egyszer csak fojtott hangon felkiáltott:

–Oda nézzetek!

Azt hittem először, hogy valamilyen műemléket, építészeti érdekességet szeretne mutatni, vagy netalán egy szép autót vett észre, de nem erről volt szó. Amikor megtorpanva követtük a tekintetét, megértettük a hirtelen támadt izgalom okát.

Az utca túloldalán állt Az Olasz Férfi. A járda legszélén állt, szinte már az úttesten, testi épségét kockáztatva. Sötét cipő és nadrág, világoskék galléros póló (gallér természetesen felhajtva, ez az olaszoknál szinte kötelező), tökéletes színharmóniában. Markáns, férfias, de nem durva arcvonások, frissen borotválva. Sötét haja természetesen vastagon zselézve, kissé rendezetlennek belőve, fürtjei között napszemüveg. Hanyag testtartással állt ott az út szélén, mintha csak napozna, vagy egy divatbemutató kifutóján egy pillanatra megtorpant volna, hogy mindenki megcsodálhassa a szettet.

Ott és akkor megállt az idő. Társaságunk nőtagjai: a feleségem, barátnője, sőt a 10 éves lányunk is megbabonázva állt és bámulta a jelenséget. Hát igen, el kellett ismernem, jóképű férfi. Az volt a legérdekesebb, hogy nem éreztem sem féltékenységet, sem irigységet. Inkább arra gondoltam, hogy ezeknek az olaszoknak a vérében van a stílus, és mennyit tanulhatnánk tőlük.

Ekkor a férfi hirtelen megmozdult és a bűvölet véget ért. Félig megfordulva megragadta a mögötte álló kuka fogantyúját és a pár lépésre álló kukáskocsihoz húzta. Belőlünk egyszerre buggyant ki a nevetés, és kislányom így foglalta össze tapasztalatait:

–Olaszországban még a kukások is ilyen jóképűek?

Élet egy reneszánsz palotában

Szerző:
reneszansz

Aki a cím alapján arra számított, hogy kőgazdag vagyok és palotában éldegélve töltöm mindennapjaimat, az némileg csalódott lesz. Legnagyobb sajnálatomra lakóhelyem a legkevésbé sem reneszánsz stílusú és palotának is csak az átlagnál nagyobb képzelőerővel nevezhető. Vannak azonban olyan emberek, nem is kevesen – hogy sokkal szerencsésebbek-e az átlagnál vagy sem, azt majd a bejegyzés végére érve mindenki döntse el magában – akik nemcsak átutazóban tartózkodnak egy reneszánsz palotában, vagy hozzám hasonlóan turistaként kívülről csodálják az épületet, hanem benne élnek.

Több városnak is van olyan régi belvárosi része, ahol különböző korokból származó épületeket többnyire eredeti formában használnak a mai napig. Persze többségükben közintézmények, múzeumok, bankok, vendéglátó egységek vagy egyéb üzletek működnek, de sok épületben napjainkban is laknak. Korábban a budai Várnegyed alapján az a kép alakult ki bennem, hogy a történelmi belvárosokban lakás a jómódúak luxusa, mivel a bennük zajló életről a kívülálló nagyon keveset tudhat. Olaszországban viszont jó néhány példát láttam régi, értékes épületek mindennapjairól, és talán a döbbenet volt az első reakcióm, amikor kíváncsiságom bevitt a kapuboltozatok alatt a belső udvarokra.

Mintha nem is történelmi falak közt járnánk, az évszázados boltívek alatt babakocsik állnak, az udvaron kis gumimedence, gyerekjátékok szerteszét. Ilyen helyeken jómódú kereskedő vagy kézműves városi polgárok laktak régen. Könnyebb elképzelni mondjuk Michelangelo kortársait sétálni a kövezett belső udvarokon, ahogy szerelmük után epekednek, összeesküvéseket szövögetnek, vagy éppen családi viszályokat intéznek el karddal és tőrrel. Napjainkban viszont benyomásaim alapján nem a felső tízezer lakik bennük, hanem teljesen átlagos családok. Számukra teljesen természetes, hogy olyan épületekben laknak, melyek műemlékekkel kissé hézagosabban megáldott városok fiai számára csodálnivaló értékek. Bár nyelvtudásom hiányosságai miatt nem tudtam megkérdezni véleményüket, a látottak alapján szinte ugyanúgy élnek, mintha egy modern társasház lakói lennének.

Nyilván vannak azért hátrányai is egy ilyen öreg háznak. Költséges lehet a szakszerű karbantartás, nehezen kifűthető (bár ez az olasz éghajlati viszonyokat tekintve kisebb probléma). Vízszigetelés hiányában nedvesedhet és bizony a műemléki előírások, az épület adottságai (pl. vastag falak) nem könnyítik meg a ma elvárt komfort kialakítását. Persze nem mindenki csinált nagy ügyet a közművesítésből. Sok helyen láttam durván a falba vésett, vagy a falfelületen futó elektromos és vízvezetékeket. Azonban az ódon falakból áradó történelmi levegő mindenért kárpótol, a kézzel fogható múlt különleges élményekkel ajándékozza meg lakóit.

Egy picit irigylem őket ezért.

Egy igazi olasz óriás

Szerző:
caascata delle marmore

165 méter magas és elképesztően szép, mi az? Egy olyan olasz óriásról beszélünk, ami nálunk talán méltatlanul kevéssé ismert. Aki Közép-Itáliába utazik, annak tekintetét sokszor elvakítja Róma fénye, pedig sok más látnivaló is található errefelé. A természeti szépségek sorából kiemelkedik a Cascata delle Marmore, egy több szintből álló vízesés-rendszer Terni közelében. Eredetileg a mocsarak lecsapolása céljából vezették erre a pangó vizet még a római köztársaság mérnökei, napjainkban pedig energiatermelésre használják a víz áramlását. Köszönjük hát meg az olaszországi szúnyogok maláriát terjesztő őseinek, hogy miattuk több generáció környezetátalakító munkájával létrejött a világ legnagyobb mesterséges vízesése!

Mondanom sem kell, hogy az idegenforgalom Olaszországban milyen jelentős bevételi forrás, a vízesés területe is csak belépőjeggyel látogatható, de nagyon megéri az árát! Parkolásra bőségesen van hely, az étteremtől az ajándéktárgyakig mindenféle szolgáltatás kapcsolódik hozzá. Érdemes az interneten tájékozódni a látogatás előtt, mivel a vízesés naponta csak néhány óráig működik teljes kapacitással, az energiatermelés időszakában nem annyira látványos. A honlapon be lehet jelentkezni különféle vezetett túrákra és gyerekprogramokra is, azonban ezek zömmel csak olaszoknak ajánlhatók. Egyénileg is bejárható a terület minden része, és aki bírja, annak érdemes felmászni a legfelső szintig. Van egyébként olyan buszjárat, ami külön jeggyel felvisz a tetőre, így csak a lefelé vezető utat kell megtenni.

Az alsó szintek is nagyon látványosak, több helyen olyan erővel zúdul le a víz, hogy beszórja vízpermettel a gyalogutakat. Van egy alagút a hegyen át, ami egy vízesésbe torkollik, ide már mindenképpen esőkabát kell. Hidakon lehet átkelni, kilátóteraszokon lehet gyönyörködni a víz szépségében. Itt ugyanis a víz az úr! Csöpög, csurog, csordogál, folyik, ömlik és szakad, bármerre nézünk. Víz fent és lent, jobbra és balra, mindenhol! Érdemes a túra előtt meglátogatni a mosdót, mert kellemetlen meglepetések érhetnek.

A természetfotózás szerelmesei itt aztán bőven találnak maguknak témát. A túra maga nem lenne nagyon hosszú, de állandóan meg kell állnunk, hogy egy újabb szépségben gyönyörködjünk és lefotózzuk. A sétautak többnyire hatalmas fák árnyékában húzódnak, gyökereik behálózzák a hegyoldal szikláit. A vízesés a fákkal együtt kellemessé teszi a levegőt, a rekkenő nyári hőségben ez egy igazi oázis, csak a tevék hiányoznak. Lehet, hogy félnek a szúnyogoktól?

Mediterrán napfény

Szerző:
meditarran

Ugye a ködös, nyirkos, hűvös, szeles Kárpát-medencei késő őszben mindenki egy kis igazi mediterrán napfényre vágyik? Persze konkrétan nem a nyár derekán jellemző perzselő hőségre, mert az vízpart nélkül elviselhetetlen, csak kinek-kinek vérmérséklete szerint. Jómagam azok táborába tartozom, akik a nyári hőséget már Magyarországon is túlzottnak tartják, és ilyenkor legszívesebben Norvégia kellemes nyári éghajlatára vágynak.

Honfitársaink és más népek fiai közül azonban a legtöbben nyár derekán vesznek ki szabadságot, és aki teheti, dél-délnyugat felé veszik az irányt. Horvátország, Észak-Olaszország, Észak-Görögország, Kréta, Korfu, Ciprus, Tunézia, Egyiptom és egyre inkább Törökország strandjai a legkedveltebb úti célok. Itt aztán vörösre égetik magukat, bár kilószámra kenik bőrükre a 30 faktornál is erősebb napvédő krémeket. Többségük nem is nagyon mozdul ki a tengerpart-szálloda-étterem Bermuda-háromszögéből, mely milliószámra nyeli el a turistákat. Eszik az egyenkaját, esetleg megnézik az egyen-folklórprogramot, vagy részt vesznek az egyen-fakultatív programokon (hajókázás halsütéssel, egy város vagy fontos műemlék kutyafuttában való meglátogatása, stb.). Kis túlzással, ha az ember volt már egy ilyen tengerparti üdülőhelyen, mindegyiket látta.

Elnézést kérek azoktól, akik a leírásban magukra ismertek, nem becsmérelni kívánom a tömegturizmus e fellegvárait, hiszen óriási igény van irántuk és megélhetési lehetőséget kínálnak nagyon sok ember számára. Azonban a mediterrán napfény varázsa számomra nem ezeken a helyeken fedezhető fel. Nem is föltétlen a szintén turistákkal zsúfolt történelmi belvárosokban és híres műemlékek környékén, jóllehet én itt többet tudok töltekezni, mint a „bícsen”. Amikor egy kora reggel, napfelkelte után az olajfák levelén megcsillanó fényeket néztem, vagy verőfényben és még aznap a hanyatló nap vörösében az etruszk dombokon húzódó római vízvezeték íveit, a Szent Péter-bazilika ablakain tükröződő kék eget, és a hegyre épült város, Bagnoreggio házainak és szikláinak színpompáját láttam, úgy éreztem megérintett valami varázslatos.

Ezt a varázst azóta is őrzöm és igyekszem gyarapítani. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy járjon nyitott szemmel élete minden napján, hiszen talán ki sem kell lépni megszokott környezetünkből, hogy egy adott pillanatban felfedezzük a varázst. Bár a magyarországi ősz nem veheti fel a versenyt a mediterrán napfénnyel, ne keseregjünk, hanem élvezzük a színpompás ragyogás pillanatait!