Fogadom. De hogyan?

Tervezés

Új év – új lehetőségek! A naptári év fordulója sokunk számára egyfajta számvetés, szembesülés is önmagunkkal és az elmúlt év eseményeivel. És ez jó is így, mert időnként meg kell állnunk a rohanásban. Akár tanulunk, akár dolgozunk, akármelyik korosztályhoz tartozunk, fontos időnként megállni és visszanézni, értékelni a mögöttünk hagyott időszakot.

Persze emiatt nem kell megvárni az év végét, bármelyik nap megtehetjük. A gyors tempójú hétköznapokban azonban ritkán találunk erre alkalmat, pedig szükségünk lenne rá. Fontos lenne, mert így könnyebben célt tévesztünk és elveszünk a mindennapi feladatokban. Esetleg hetek, hónapok telnek el, mire észrevesszük, hogy nem jó úton járunk és jöhet az újratervezés.

A visszatekintésre, számvetésre persze nem a szilveszteri bulihangulat a legmegfelelőbb alkalom. Az ünnepi hangulat elmúltával az ember lassan leszedi a karácsonyfa díszeit és visszatér a hétköznapi életéhez. Ez a kissé szomorkás hangulatú időszak azonban még többnyire nem olyan pörgős, hogy ne tudnánk egy kicsit magunkra figyelni. Az év első napjait használjuk fel egy kis visszatekintésre és tervezésre!

Mi történt velem az elmúlt évben? Miben fejlődtem, mit tanultam? Mi változott az életemben? Mit csinálhattam volna másképp? Hol tartottam tavaly az életemben és hol tartok most?

Ezek fontos kérdések, amikre meg kell adnunk saját magunknak a válaszokat. És őszinte válaszokat, mert rövid ideig becsaphatjuk magunkat, de ennek mindig rossz vége lesz. Válaszaink sokszor nem kellemesek, sőt kifejezetten lelombozó tud lenni, ha az elmúlt év nem tűnik számunkra túlságosan eredményesnek. Sokszor estem abba a hibába, hogy túlságosan nagyra értékeltem a negatív dolgok, események fontosságát és pocsékul éreztem magam miatta.

Különösen fájdalmas volt, amikor az újévi fogadalmaim megvalósulását értékeltem. Terveztem sokszor több testmozgást, zsír helyett izmok építését, rossz szokásokról való leszokást, új szokások beépítését az életembe. Mindenféle terveket készítettem az életemmel kapcsolatban. Visszatekintve pedig azt láttam, hogy ezek többsége nem valósult meg. Ideig-óráig működött, néha akár hónapokig is, de aztán bedarálták a hétköznapi teendők, vagy nem várt változások. Persze sok esetben csak rajtam múlt a dolog. A bennem élő sportos fickó hajtott, hogy csináljam a napi edzéstervet, de egy idő után előkerült egy másik hang, a lusta fickóé, ami sajnos folyamatosan erősödött és rengeteg kifogást tudott találni, hogy miért ne mozogjak.

A sok csalódás miatt elhatároztam, hogy nem teszek több újévi fogadalmat. Ez úgy tűnt működik, mivel nem kellett naponta ellenőriznem, betartottam-e a tervet. Ami nincs az nem fáj. Idővel persze rájöttem, hogy tervezés nélkül nem tudom mederben tartani az életemet, nem haladok semerre. Az is roppant zavaró volt, ha elmúlt egy hónap és visszanézve nem tudtam semmit kiemelni belőle, teljesen összefolytak a napok. Rájöttem, hogy nem az újévi fogadalmakkal van a baj, hanem vagy a cél volt túlságosan nagy, elérhetetlen számomra, vagy pedig a tervezés nem volt elég részletes. Mindkét esetben hamar elfogyott a lelkesedésem és feladtam.

Akármit is szeretnénk megvalósítani ebben az évben, az első lelkesedést követően gondoljuk végig alaposan, mekkora a cél! Mennyi időt igényelhet az elérése, napi szinten mennyi időt kell ráfordítani? Milyen eszközöket igényel? Mennyi pénzre van szükség a megvalósításához? Tudok-e segítséget kérni és kapni másoktól? Ha a cél reálisnak tűnik, akkor érdemes készíteni egy menetrend féleséget, amiben több szakaszra osztjuk a célhoz vezető utat és megtervezzük, mikorra érjük el az egyes pontokat. Hozzárendeljük az eszközöket, pénzt, segítséget, mikor és mennyire lesz szükségünk. Így máris a kezünkben lesz a tervünk és a fogadalmunk a saját magunknak tett ígéret szintjéről valósággá válhat!

Lehet, hogy elsőre ez nagyon ijesztő és száraz. Sokat kell rajta agyalni az elején ez igaz. De ahogyan a cégek, vagy a kormány is költségvetést, stratégiai terveket készítenek, számunkra is szükséges a tervezés. Ha van részletes tervünk, napi szinten ellenőrizhetjük, hol tartunk. Ha közbejön valami és kicsit megcsúszunk, nincs baj, mert az időpontok átírásával folytathatjuk tovább. Az egyes fordulópontokat meg kell ünnepelni, akár meg is ajándékozhatjuk magunkat valamivel. Az igazi ajándék azonban az a lelkesítő érzés lesz, hogy megcsináltunk egy szakaszt, újabb nagy lépést tettünk a célunk felé! Ez lendületet ad a folytatáshoz és javulnak az esélyeink.

Lehet álmodozni és mindenféle légből kapott elképzeléseket hajszolni, de ebből csak csalódás lesz. Ha komolyan akarom venni magamat és jót akarok magamnak, akkor nem ábrándozok, hanem tervezek. Végül is az életemről van szó.

Én ezt fogadom meg év elején!

Hogyan lettem szertornász? Ja, mégsem.

szertorna

Sohasem voltam egy nagy tornász. Vagy úgy általában sportoló. A faluban, ahol felnőttem, volt ugyan helyi focicsapat, de nem voltam annyira ügyes, hogy edzésre járjak. Mai értelemben véve talán nem is lehetne edzésnek nevezni, de azért büszke volt rá az a néhány fiú, aki bekerült a csapatba. Szerettem azért a focit: sokat kergettem a labdát az iskolai testnevelés órákon, suli után, vagy úttörő őrsi gyűlés keretében a szocializmus eszméinek elmélyítése helyett (ezzel is hozzájárulva a rendszer bukásához).

Az iskolai atlétika kivételével más sporttal csak a tévés sportközvetítésekben találkoztam. Jóllehet imádtam olvasni és faltam a könyveket, amellett elég sokat mozogtam: nagy faluszéli kertünk volt a végében patakkal és ott volt az egész határ, ahol lehetett nagyokat csatangolni. Jártunk a távolabb fekvő szőlőnkbe is az év nagy részében, ahol különféle összetett testmozgásokat végeztünk (a köznyelv ezeket metszésnek, kötözésnek, kapálásnak, szüretelésnek nevezi).

A környékbeli gyerekekkel sokszor játszottunk szerepjátékot (offline). A kosztümös filmekből ellesett vívó mozdulatokat továbbfejlesztettük és összecsaptunk játékból mindenféle növényi származékkal a mogyoróágtól a napraforgó száráig. A mai napig elő tudom adni a klasszikus francia kalandfilm, A púpos halálos Nevers-vágását, ami csak azért nem lett olyan híres, mint Zorró kardmozdulata, mert az amerikai filmipar kevésbé látott fantáziát egy francia bosszútörténetben.

Nyolcadik után egy nagyvárosi gimnáziumban tanultam tovább, melynek tornaterme korszerűnek számított, bár elég kicsi volt. Felesben használtuk a szomszédos általános iskolával, így elég sok testnevelés óránk volt az iskola falain kívül. Az első találkozásom a középtávfutással egy belvárosi sportpályán történt, ahol a nyolcszáz méteres futás második körében szó szerint kidőltem. Olyan szinten szúrni kezdett az oldalam, hogy nem tudtam folytatni. Akkor világosítottak fel, hogy a futás nem csak annyiból áll, hogy az ember gyorsan szedi a lábait. Az első igazi sikerélményem a sportban akkor ért, amikor megtanultam a helyes légzéstechnikát és egyre hosszabb távokat voltam képes lefutni. A futás onnantól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal az életem része lett.

Az első ősszel rögtön elkezdődött a szertorna, ami számomra felért egy ismeretlen föld felfedezésével. Addig csak a tévés közvetítéseken láttam azokat a kínzóeszközöket, amik városi iskolákból érkezett osztálytársaim számára természetesek voltak. Nálunk csak a kötélmászás szerepelt a kínálatban és abban sem jeleskedtem, mert jól fejlett tériszonyom miatt nem mertem magasra mászni. A szertorna technikáit nehezen és hiányosan sajátítottam el, hamar kiderült, hogy nincs elég izomerőm a legtöbb gyakorlathoz.

Testnevelés tanárom szigorú és következetes volt, emellett nagyon jó ember és végtelenül türelmes a hozzám hasonló kétbalkezesekhez. Velem alaposan meggyűlt a baja, mert a kötelező úszásoktatáson sem brillíroztam. Életem első és egyetlen úttörőtáborában tíz éves koromban ugyanis majdnem belefojtottak a medencébe, aminek következtében kétoldali víziszonyom alakult ki. A mellúszást sikerült megtanítania, igaz négy éven keresztül a derékig érő vizű kismedencében úsztam és azóta sem lettem a strandok és folyópartok királya. Azért akad szép emlékem is az iskolai úszás órákról, például mikor a hideg téli hajnalokon beültünk a szabadtéri termálmedencébe és pillanatok alatt megőszültünk a hajunkra fagyó párától. A megőszülést egyébként az elmúlt évek során sikerült termálmedence nélkül is elérnem.

A szertornára visszatérve az első félévkor majdnem megbuktam tesiből, annyi egyest sikerült összeszednem. Tanárom tanácsára pár hasonlóan izmos kollégával edzeni kezdtünk a tornaterem lépcső alatti kis zugában, amit meglehetős nagyképűség lenne konditeremnek nevezni. A vágyott izomzat érdekében többféle praktikát is bevetettünk, egyik társunk javaslatára háztartási fóliával (lánykori nevén Folpack) tekertük be felsőtestünket, hogy jobban olvadjon a zsír. Eléggé izzadtak és büdösek lettünk a végén, de a módszer hatékonyságát nem tudom alátámasztani.

Ahogy teltek a hónapok, érkeztek apró eredmények is: már nem minden jegyem lett egyes. Tanárunk alapelve az volt, hogy ha látta valakin az igyekezetet és a fejlődést, akkor az előíráshoz képest jobb jegyet adott. Nálam bejött ez a motivációs módszer, aminek a végső gyümölcsét az utolsó éven szakítottam le. A legjobb barátom, aki szertornázott, megmutatta a helyes technikát, így amikor húzódzkodásból felmértek minket, több osztálytársam eredményét túlszárnyalva, saját erőből értem el az ötös szintet. A tanárom büszke és az osztálytársaim hitetlenkedő arckifejezését látva úgy éreztem, megérte!