Fogadom. De hogyan?

Tervezés

Új év – új lehetőségek! A naptári év fordulója sokunk számára egyfajta számvetés, szembesülés is önmagunkkal és az elmúlt év eseményeivel. És ez jó is így, mert időnként meg kell állnunk a rohanásban. Akár tanulunk, akár dolgozunk, akármelyik korosztályhoz tartozunk, fontos időnként megállni és visszanézni, értékelni a mögöttünk hagyott időszakot.

Persze emiatt nem kell megvárni az év végét, bármelyik nap megtehetjük. A gyors tempójú hétköznapokban azonban ritkán találunk erre alkalmat, pedig szükségünk lenne rá. Fontos lenne, mert így könnyebben célt tévesztünk és elveszünk a mindennapi feladatokban. Esetleg hetek, hónapok telnek el, mire észrevesszük, hogy nem jó úton járunk és jöhet az újratervezés.

A visszatekintésre, számvetésre persze nem a szilveszteri bulihangulat a legmegfelelőbb alkalom. Az ünnepi hangulat elmúltával az ember lassan leszedi a karácsonyfa díszeit és visszatér a hétköznapi életéhez. Ez a kissé szomorkás hangulatú időszak azonban még többnyire nem olyan pörgős, hogy ne tudnánk egy kicsit magunkra figyelni. Az év első napjait használjuk fel egy kis visszatekintésre és tervezésre!

Mi történt velem az elmúlt évben? Miben fejlődtem, mit tanultam? Mi változott az életemben? Mit csinálhattam volna másképp? Hol tartottam tavaly az életemben és hol tartok most?

Ezek fontos kérdések, amikre meg kell adnunk saját magunknak a válaszokat. És őszinte válaszokat, mert rövid ideig becsaphatjuk magunkat, de ennek mindig rossz vége lesz. Válaszaink sokszor nem kellemesek, sőt kifejezetten lelombozó tud lenni, ha az elmúlt év nem tűnik számunkra túlságosan eredményesnek. Sokszor estem abba a hibába, hogy túlságosan nagyra értékeltem a negatív dolgok, események fontosságát és pocsékul éreztem magam miatta.

Különösen fájdalmas volt, amikor az újévi fogadalmaim megvalósulását értékeltem. Terveztem sokszor több testmozgást, zsír helyett izmok építését, rossz szokásokról való leszokást, új szokások beépítését az életembe. Mindenféle terveket készítettem az életemmel kapcsolatban. Visszatekintve pedig azt láttam, hogy ezek többsége nem valósult meg. Ideig-óráig működött, néha akár hónapokig is, de aztán bedarálták a hétköznapi teendők, vagy nem várt változások. Persze sok esetben csak rajtam múlt a dolog. A bennem élő sportos fickó hajtott, hogy csináljam a napi edzéstervet, de egy idő után előkerült egy másik hang, a lusta fickóé, ami sajnos folyamatosan erősödött és rengeteg kifogást tudott találni, hogy miért ne mozogjak.

A sok csalódás miatt elhatároztam, hogy nem teszek több újévi fogadalmat. Ez úgy tűnt működik, mivel nem kellett naponta ellenőriznem, betartottam-e a tervet. Ami nincs az nem fáj. Idővel persze rájöttem, hogy tervezés nélkül nem tudom mederben tartani az életemet, nem haladok semerre. Az is roppant zavaró volt, ha elmúlt egy hónap és visszanézve nem tudtam semmit kiemelni belőle, teljesen összefolytak a napok. Rájöttem, hogy nem az újévi fogadalmakkal van a baj, hanem vagy a cél volt túlságosan nagy, elérhetetlen számomra, vagy pedig a tervezés nem volt elég részletes. Mindkét esetben hamar elfogyott a lelkesedésem és feladtam.

Akármit is szeretnénk megvalósítani ebben az évben, az első lelkesedést követően gondoljuk végig alaposan, mekkora a cél! Mennyi időt igényelhet az elérése, napi szinten mennyi időt kell ráfordítani? Milyen eszközöket igényel? Mennyi pénzre van szükség a megvalósításához? Tudok-e segítséget kérni és kapni másoktól? Ha a cél reálisnak tűnik, akkor érdemes készíteni egy menetrend féleséget, amiben több szakaszra osztjuk a célhoz vezető utat és megtervezzük, mikorra érjük el az egyes pontokat. Hozzárendeljük az eszközöket, pénzt, segítséget, mikor és mennyire lesz szükségünk. Így máris a kezünkben lesz a tervünk és a fogadalmunk a saját magunknak tett ígéret szintjéről valósággá válhat!

Lehet, hogy elsőre ez nagyon ijesztő és száraz. Sokat kell rajta agyalni az elején ez igaz. De ahogyan a cégek, vagy a kormány is költségvetést, stratégiai terveket készítenek, számunkra is szükséges a tervezés. Ha van részletes tervünk, napi szinten ellenőrizhetjük, hol tartunk. Ha közbejön valami és kicsit megcsúszunk, nincs baj, mert az időpontok átírásával folytathatjuk tovább. Az egyes fordulópontokat meg kell ünnepelni, akár meg is ajándékozhatjuk magunkat valamivel. Az igazi ajándék azonban az a lelkesítő érzés lesz, hogy megcsináltunk egy szakaszt, újabb nagy lépést tettünk a célunk felé! Ez lendületet ad a folytatáshoz és javulnak az esélyeink.

Lehet álmodozni és mindenféle légből kapott elképzeléseket hajszolni, de ebből csak csalódás lesz. Ha komolyan akarom venni magamat és jót akarok magamnak, akkor nem ábrándozok, hanem tervezek. Végül is az életemről van szó.

Én ezt fogadom meg év elején!

Szilveszter a garázsban

Szilveszter

Ha valaki azt mondta volna nekem korábban, hogy az éjféli koccintás helyett a garázsban fogom tölteni az óév fordulóját, valószínűleg eléggé kinevetem. Kinek jutna eszébe ilyenkor a garázsban bujkálni? Pedig az idei lesz a harmadik szilveszter, aminek csúcspontját pezsgőzés helyett az egyik „külsős” családtagommal töltöm.

Ha szilveszter, akkor legtöbbünknek a felhőtlen bulizás és az alkohol jut eszünkbe. Fiatal éveimben én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyenkor otthon üljek. Aztán amikor családot alapítottam, fontosabbá váltak más dolgok is, figyelembe kellett venni egy csomó új szempontot és megritkultak a bulik. Lehet, hogy nálam gyerekek nélkül is eljött volna a lelassulás ideje, mert ahogy egyre korosabbak leszünk, egyébként is átértékeljük az életünk fontossági sorrendjét.

A szilveszterrel kapcsolatban korábban is vegyes érzéseim voltak, és szerintem nem voltam/vagyok ezzel egyedül. Szilveszterkor bulizni kell. Pont. Felkiáltójel. Kérdőjel. Miért is? Ja mert mindenki más is bulizik. Ezzel semmi gond sincs, kivéve, ha az ember éppen rossz lelkiállapotban van, nincs párkapcsolata vagy távolabb él a barátaitól akikkel mulathatna, nem hívta meg senki buliba, esetleg ilyenkor is dolgozik. Jó néhány alkalommal voltam olyan szilveszteri buliban, ahová kár volt elmenni, mert nem éreztem jól magam, de mentem, mert ilyenkor bulizni kell! Persze szokták mondani, hogy nincs rossz buli, csak kevés alkohol. Mindenkinek szíve joga, hogy mit és mennyit iszik, de azért nem biztos, hogy az a jó buli, amire másnap egyáltalán nem emlékszünk.

Úgy érzem, egyre nő rajtunk a nyomás mindenféle „ünneppel” kapcsolatban. Ezt így kell megünnepelni, ezzel a külsőséggel, ezzel az enni és innivalóval, ilyen ruhában, stb. A fogyasztói kultúra egyre újabb és újabb szokásokat honosít meg, hogy eladhassa ehhez kapcsolódó termékeit, gondoljunk csak a Halloweenre vagy a Valentin napra. Aki nem tudja, vagy akarja követni a trendet, az meg érezze rosszul magát? Nagyon erős lelki hatása van ám annak, amikor úgy érezzük, kimaradunk valamiből!

Az egyik ilyen, egyre jobban a szilveszterhez kapcsolódó szokás a tűzijátékozás. Ebben is sikerült demokratizálódni, gyerekkoromban két nagy tűzijáték volt, szilveszterkor és augusztus huszadikán, most viszont bárki durrogtathat a kertjében. Nálunk nincs ennek évszázados hagyománya, mint Kínában és szerintem nagyon jól elvoltunk nélküle. Persze jól néz ki, ahogyan a színes tűzrózsák fellobbannak az éjszakában, megvan ennek a helye és szerepe, de nem ilyen mértékben. Hétköznapi dologgá vált a tűzijáték és ezzel el is vesztette a varázsát. Ha el akarjuk kápráztatni a nézőket, egyre nagyobb, látványosabb és drágább rakétákra van szükség. Nem akarok senki zsebében turkálni, de talán jobb helye is lehetne az erre fordított pénznek, akár személyes, akár állami szinten.

Most eltekintenék a tűzijátékok gyártása (bányászat, vegyipar), szállítása, a rakéták okozta légszennyezés és a visszamaradó szemét okozta problémáktól és visszatérnék a garázshoz. Már engem is zavart a pár éve tapasztalható, gyakorlatilag folyamatos durrogás szilveszter estétől hajnali egyig, ami időnként a zenét is elnyomta a buliban. Én sohasem vettem és lőttem ki tűzijátékot, de évről évre egyre többen megteszik, sok buli fénypontja lett a rakétázás. Három éve azonban hozzánk került a kutyánk, és gyakorlatban is megtapasztalhattam sok ismerősöm szilveszteri rémtörténeteit. A kutya ilyenkor jobban retteg, mint a nyári viharok idején. A vihart érzi a zsigereiben, tudja, hogy ijesztő lesz és elbújik. A tűzijáték váratlan, kiszámíthatatlan és sokkal félelmetesebb számára, mint a villámlás. Hosszabb, mint bármilyen vihar.

Ugyanaz a rettegés van a szemében, mint dédapáinknak Isonzó lövészárkaiban pergőtűz idején. Ugyanaz a rettegés van a szemében, mint nagyapáinknak a Don-kanyarban szőnyegbombázás idején. Ugyanazt a rettegést láthatjuk Kijev vagy Gáza lakóinak szemében. Halálfélelmet. Az értelmetlen, váratlanul lesújtó pusztítástól való félelemet. A kutya, vagy bármely állat nem tudhatja, hogy ez nem veszélyes számára, hogy csak szórakozunk. Ő menekülne, bújna akár a föld alá is, hogy megszabaduljon a félelemtől. Ezért szilvesztereztem vele már két alkalommal a garázsban éjfél körül, a jelenlétem valamennyire megnyugtatta, de folyamatosan remegett.

Arra kérnék mindenkit, hogy ha lehet ne csináljon tűzijátékot! Vagy legalábbis ne szilveszter éjjel, hanem egy más alkalommal, amikor mások nem rakétáznak. Egy-egy tűzijáték elviselhető, nem okoz akkora stresszt az állatoknak, mint több száz vagy ezer. Sokkal hatásosabb lesz a vendégeink számára, ha pl. egy szülinapon használjuk fel a szilveszterre vásárolt tűzijátékot. Talán boldogabb is lesz az új évünk, ha tudjuk, hogy nem okoztunk rettegést más élőlények számára!

Adventi fények

Adventi fények

Közeleg a változás. Hamarosan itt a téli napforduló, amikor a fény és a sötét harcában látszólag a sötétség nyer. De ez csak a látszat. Bár még messze a tavasz, csak az első téli hónap vége felé járunk, mégis nemsokára érezni fogjuk, ahogy a nappalok egyre hosszabbak lesznek. Számomra ez a reményről szól, az élet győzelméről, az újrakezdés lehetőségéről és itt elsősorban nem az újévi fogadalmakra gondolok.

Közeleg a változás. Nagyon sok kultúrában megemlékeztek erről az időszakról, különféle ünnepek és szokások kapcsolódtak hozzá. Nem véletlen, hogy a kereszténység elterjedésével a második legnagyobb ünnepet pont a korábbi „pogány” ünnepek idejére tették. Jézus korában nem létezett születési anyakönyvi kivonat, de nem is az volt a lényeg, hogy napra pontosan eltalálják a világrajövetelét. A fény győzelme a sötétség felett teljesen beleillik a kereszténység jelképrendszerébe: a fény Isten fiának születése.

Közeleg a változás. Az advent, a várakozás napjai jól kifejezik a vágyunkat a fény, a meleg, a tavaszi megújulás és a természet újjászületése iránt. Ehhez hasonlított az ószövetségi zsidó nép várakozása a megígért Messiásra, bűneik megváltójára. A fény azonban még ettől is sokkal ősibb szimbólum, hiszen a fény maga az élet, nélküle elképzelhetetlen a földi létezés. A sötétség mindig is a gonosz erők, a félelem és a rettegés jelképe volt, hiszen éjjel az ember sokkal védtelenebbnek érzi magát. Biztosan mindenki fel tudja idézni, hogy gyerekkorában félt a sötétben, talán még felnőttként sem szeret éjszaka egyedül csatangolni. Ilyenkor a legkisebb fényforrás is biztonságot jelent.

Közeleg a változás. Az emberek életében a fényt a napsütésen kívül többnyire a tűz valamilyen formája jelentette (tábortűz, olajmécses, gyertya, stb.). Az elektromosság hatalmas változást jelentett az emberiség életében, ettől kezdve uralhattuk az éjszakát és az összes sötét helyet a barlangoktól a tengerek mélyéig. Éjt nappallá téve dolgozhattunk, könnyebben visszaszoríthattuk az éj árnyait. A közvilágítás, az üzletek fényárban úszó kirakatai, a fényreklámok mind-mind ezt jelképezik. A nagyobb városok fényszennyezése az űrből is jól látható, modern életünk részévé vált.

Közeleg a változás. A karácsonyi ünnepkör közeledtével azonban a szokásosnál is több fényfüzért és más világító dekorációt aggatunk házainkra, fáinkra, mindenféle épületünkre. Az amerikai filmek azt sugallják, hogy a karácsony csak úgy az igazi, ha tömérdek dekorációval és fényforrással öltöztetjük fel élettereinket. Mondhatjuk persze, hogy fogyasztói szemlélet, az egész csak az üzletről szól. Mondhatjuk azt is, hogy energiapazarlás, az így is szűkös erőforrások bűnös eldorbézolása. Mondhatjuk, hogy egyesek az egész ünnepkört csak a pénzük fitogtatására használják.

Közeleg a változás. Persze mondhatnánk azt is, hogy mindenkinek a szíve joga úgy ünnepelni, ahogyan akar, karácsonyi dekorációval vagy anélkül. Mondhatnánk azt is, hogy nem a külső fények számítanak igazán, hanem hogy bennünk van-e fény? Mondhatnánk, hogy az a pici gyermek, akit a keresztény világ ilyenkor ünnepel, felnőve mondott pár érdekes dolgot szeretetről és békéről, ami szülőföldjén mostanság is hiánycikk. Mondhatnánk, hogy mások kritikus megfigyelése helyett ilyenkor figyelhetnénk kissé befelé, kik is vagyunk valójában? Mindenkiben ott él a fény és a sötétség is, csak az a kérdés, melyikük győz?

Közeleg a változás?

Hogyan lettem szertornász? Ja, mégsem.

szertorna

Sohasem voltam egy nagy tornász. Vagy úgy általában sportoló. A faluban, ahol felnőttem, volt ugyan helyi focicsapat, de nem voltam annyira ügyes, hogy edzésre járjak. Mai értelemben véve talán nem is lehetne edzésnek nevezni, de azért büszke volt rá az a néhány fiú, aki bekerült a csapatba. Szerettem azért a focit: sokat kergettem a labdát az iskolai testnevelés órákon, suli után, vagy úttörő őrsi gyűlés keretében a szocializmus eszméinek elmélyítése helyett (ezzel is hozzájárulva a rendszer bukásához).

Az iskolai atlétika kivételével más sporttal csak a tévés sportközvetítésekben találkoztam. Jóllehet imádtam olvasni és faltam a könyveket, amellett elég sokat mozogtam: nagy faluszéli kertünk volt a végében patakkal és ott volt az egész határ, ahol lehetett nagyokat csatangolni. Jártunk a távolabb fekvő szőlőnkbe is az év nagy részében, ahol különféle összetett testmozgásokat végeztünk (a köznyelv ezeket metszésnek, kötözésnek, kapálásnak, szüretelésnek nevezi).

A környékbeli gyerekekkel sokszor játszottunk szerepjátékot (offline). A kosztümös filmekből ellesett vívó mozdulatokat továbbfejlesztettük és összecsaptunk játékból mindenféle növényi származékkal a mogyoróágtól a napraforgó száráig. A mai napig elő tudom adni a klasszikus francia kalandfilm, A púpos halálos Nevers-vágását, ami csak azért nem lett olyan híres, mint Zorró kardmozdulata, mert az amerikai filmipar kevésbé látott fantáziát egy francia bosszútörténetben.

Nyolcadik után egy nagyvárosi gimnáziumban tanultam tovább, melynek tornaterme korszerűnek számított, bár elég kicsi volt. Felesben használtuk a szomszédos általános iskolával, így elég sok testnevelés óránk volt az iskola falain kívül. Az első találkozásom a középtávfutással egy belvárosi sportpályán történt, ahol a nyolcszáz méteres futás második körében szó szerint kidőltem. Olyan szinten szúrni kezdett az oldalam, hogy nem tudtam folytatni. Akkor világosítottak fel, hogy a futás nem csak annyiból áll, hogy az ember gyorsan szedi a lábait. Az első igazi sikerélményem a sportban akkor ért, amikor megtanultam a helyes légzéstechnikát és egyre hosszabb távokat voltam képes lefutni. A futás onnantól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal az életem része lett.

Az első ősszel rögtön elkezdődött a szertorna, ami számomra felért egy ismeretlen föld felfedezésével. Addig csak a tévés közvetítéseken láttam azokat a kínzóeszközöket, amik városi iskolákból érkezett osztálytársaim számára természetesek voltak. Nálunk csak a kötélmászás szerepelt a kínálatban és abban sem jeleskedtem, mert jól fejlett tériszonyom miatt nem mertem magasra mászni. A szertorna technikáit nehezen és hiányosan sajátítottam el, hamar kiderült, hogy nincs elég izomerőm a legtöbb gyakorlathoz.

Testnevelés tanárom szigorú és következetes volt, emellett nagyon jó ember és végtelenül türelmes a hozzám hasonló kétbalkezesekhez. Velem alaposan meggyűlt a baja, mert a kötelező úszásoktatáson sem brillíroztam. Életem első és egyetlen úttörőtáborában tíz éves koromban ugyanis majdnem belefojtottak a medencébe, aminek következtében kétoldali víziszonyom alakult ki. A mellúszást sikerült megtanítania, igaz négy éven keresztül a derékig érő vizű kismedencében úsztam és azóta sem lettem a strandok és folyópartok királya. Azért akad szép emlékem is az iskolai úszás órákról, például mikor a hideg téli hajnalokon beültünk a szabadtéri termálmedencébe és pillanatok alatt megőszültünk a hajunkra fagyó párától. A megőszülést egyébként az elmúlt évek során sikerült termálmedence nélkül is elérnem.

A szertornára visszatérve az első félévkor majdnem megbuktam tesiből, annyi egyest sikerült összeszednem. Tanárom tanácsára pár hasonlóan izmos kollégával edzeni kezdtünk a tornaterem lépcső alatti kis zugában, amit meglehetős nagyképűség lenne konditeremnek nevezni. A vágyott izomzat érdekében többféle praktikát is bevetettünk, egyik társunk javaslatára háztartási fóliával (lánykori nevén Folpack) tekertük be felsőtestünket, hogy jobban olvadjon a zsír. Eléggé izzadtak és büdösek lettünk a végén, de a módszer hatékonyságát nem tudom alátámasztani.

Ahogy teltek a hónapok, érkeztek apró eredmények is: már nem minden jegyem lett egyes. Tanárunk alapelve az volt, hogy ha látta valakin az igyekezetet és a fejlődést, akkor az előíráshoz képest jobb jegyet adott. Nálam bejött ez a motivációs módszer, aminek a végső gyümölcsét az utolsó éven szakítottam le. A legjobb barátom, aki szertornázott, megmutatta a helyes technikát, így amikor húzódzkodásból felmértek minket, több osztálytársam eredményét túlszárnyalva, saját erőből értem el az ötös szintet. A tanárom büszke és az osztálytársaim hitetlenkedő arckifejezését látva úgy éreztem, megérte!