Kőkorszaki kaland

Kőkorszaki kaland

Sok-sok évvel ezelőtt hallottam először a Szeleta-kultúráról, amikor az őstörténet rejtelmeiben próbáltam elmélyülni. Kedves egyetemi tanárunk, aki a téma szakértője, magával ragadó lelkesedéssel tudott beszélni a bükki ősemberbarlangokról és a kőkori életről. Ő mesélt egy őstörténeti tematikus park/bemutatóhely tervéről, ami méltó módon emléket állítana egykor élt elődeinknek és bemutatná a korszak élővilágát.

Az elképzelés különféle formában többször is felbukkant, majd évekre újra eltűnt, mint a barlangi búvópatak. Pár évvel ezelőtt tervvé formálódott és az építkezés is megkezdődött, így remélhettük, hogy nem kell várni a következő jégkorszakig a megnyitóra. Az elmúlt év decemberétől megtekinthető Miskolc szélén a Szeleta Park Látogatóközpont, alig két kilométerre a névadó ősemberbarlangtól.

A hely maga jó választás, hiszen itt működött korábban a Herman Ottó Emlékpark. Jellegzetes faépülete körül a Bükk-hegységre jellemző fákkal és növényekkel beültetett terület volt, ami ma is látható. A terület a rendszerváltást követően egyre elhanyagoltabb állapotba került, végül az építmény jórészt tűz martalékává vált. Ma már csak a terméskő alapfalak emlékeztetnek az egykori kiállítóhelyre, melynek hajdani „kapuján” keresztül jutunk el a látogatóközpont főbejáratához. Itt támadt az első hiányérzetem, legalább egy információs táblát megérdemelt volna a régi épület.

Persze lehet, hogy még pótolják, mivel mind a parkban, mind az épületben vannak olyan elemek, amelyek még befejezetlennek tűnnek. A legzavaróbb számomra a cellux-al felragasztott tárgyfeliratok sora volt, ami bizonyára nem a végleges megoldás egy ilyen igényes projektnél. Ha már kritikától csöpög a billentyűzetem, akkor még egy megjegyzés. Remélem, hogy csak nem készült el határidőre, de borzasztóan kevésnek érzem a kiállításban a Szeleta-kultúra bemutatását. A tárgyi anyagot néhány csont és kőeszköz képviseli, szövegesen pedig semmi sem magyarázza el, hogy mi is ez az egész és miért fontos. Van egy-két interaktív megoldás és nagyon jó a két kőeszköz-készítést bemutató videó, de nekem akkor is kevés. A kiállítás nagyon nagyot markol, sok szakterületet akar bemutatni, de miért pont az intézménynek nevet adó téma lett súlytalan?

Viszont az a reményem teljesült, hogy a már említett tanárunk által csak „barlangi maciként” emlegetett jószágot láthassam a tárlaton kívülről-belülről. Igaz a két lábon ágaskodó, a maga idejében igencsak ijesztő medve kissé eltakarja a főfeliratot ami róla szól, így a kivitelező álmaiban lehet, hogy kísérteni fog. A többi korabeli nagytestű állatot, amelyek jelentősen csökkentenék a bükki túrázók túlélési esélyeit, pár csont és egy falfestés jeleníti meg. Igaz hogy róluk már kissé nehéz lenne vadkamerás felvételeket készíteni, mint a ma a Bükkben élő társaikról, de itt is van némi hiányérzetem.

A kiállítás jórészt szellős, tágas, nem túlzsúfolt, sok látványos elemet terveztek bele. Az egész épület jó elrendezésű, tiszta (a mosdók is!), kellemesen modern. A legnagyobb élmény számomra a vetítőteremben látott film volt, ami ugyan szintén csak érintette az ősember témát, viszont nagyon látványosan, nem szájbarágós, jól értelmezhető narrációval mutatta be a Bükk-hegység barlangjainak kutatását. A 3D-vetítés szinte odavarázsol a cseppkövek és barlangjáratok világába, együtt csúszunk-mászunk-függeszkedünk a film hőseivel. Hölgyek számára különösen ajánlom a film megtekintését, mivel végig volt egy olyan sanda gondolatom, hogy ez igazából barlangászruha divatbemutató modellekkel.

Telitalálat a kiállítástól függetlenül is látogatható beltéri játszóház, szerethető jószágokkal, barlanggal, sokféle mozgást stimuláló berendezéssel. A várakozásban megfáradt szülőket-nagyszülőket a büfé várja, de persze az iskoláskorú gyerekeket a játszóházban hagyva kényelmesen meg lehet tekinteni a kiállítást is. Nem kell sietni, mert a gyerekeket legalább egy órára leköti a sokféle eszköz és lehetőség. Kisgyerekes családok értékelni fogják a parkban található játszóteret és a tanösvényt is. Ha kizöldül a park, a város talán legszebb fekvésű játszó- és pihenő tere lesz.

Minden hiányosságát leszámítva értékes kiállító- és oktatóhellyel gyarapodott a Bükki Nemzeti Park és Miskolc, nagyon szurkolok nekik, hogy mielőbb ismert és elismert hellyé váljanak!

Fogadom. De hogyan?

Tervezés

Új év – új lehetőségek! A naptári év fordulója sokunk számára egyfajta számvetés, szembesülés is önmagunkkal és az elmúlt év eseményeivel. És ez jó is így, mert időnként meg kell állnunk a rohanásban. Akár tanulunk, akár dolgozunk, akármelyik korosztályhoz tartozunk, fontos időnként megállni és visszanézni, értékelni a mögöttünk hagyott időszakot.

Persze emiatt nem kell megvárni az év végét, bármelyik nap megtehetjük. A gyors tempójú hétköznapokban azonban ritkán találunk erre alkalmat, pedig szükségünk lenne rá. Fontos lenne, mert így könnyebben célt tévesztünk és elveszünk a mindennapi feladatokban. Esetleg hetek, hónapok telnek el, mire észrevesszük, hogy nem jó úton járunk és jöhet az újratervezés.

A visszatekintésre, számvetésre persze nem a szilveszteri bulihangulat a legmegfelelőbb alkalom. Az ünnepi hangulat elmúltával az ember lassan leszedi a karácsonyfa díszeit és visszatér a hétköznapi életéhez. Ez a kissé szomorkás hangulatú időszak azonban még többnyire nem olyan pörgős, hogy ne tudnánk egy kicsit magunkra figyelni. Az év első napjait használjuk fel egy kis visszatekintésre és tervezésre!

Mi történt velem az elmúlt évben? Miben fejlődtem, mit tanultam? Mi változott az életemben? Mit csinálhattam volna másképp? Hol tartottam tavaly az életemben és hol tartok most?

Ezek fontos kérdések, amikre meg kell adnunk saját magunknak a válaszokat. És őszinte válaszokat, mert rövid ideig becsaphatjuk magunkat, de ennek mindig rossz vége lesz. Válaszaink sokszor nem kellemesek, sőt kifejezetten lelombozó tud lenni, ha az elmúlt év nem tűnik számunkra túlságosan eredményesnek. Sokszor estem abba a hibába, hogy túlságosan nagyra értékeltem a negatív dolgok, események fontosságát és pocsékul éreztem magam miatta.

Különösen fájdalmas volt, amikor az újévi fogadalmaim megvalósulását értékeltem. Terveztem sokszor több testmozgást, zsír helyett izmok építését, rossz szokásokról való leszokást, új szokások beépítését az életembe. Mindenféle terveket készítettem az életemmel kapcsolatban. Visszatekintve pedig azt láttam, hogy ezek többsége nem valósult meg. Ideig-óráig működött, néha akár hónapokig is, de aztán bedarálták a hétköznapi teendők, vagy nem várt változások. Persze sok esetben csak rajtam múlt a dolog. A bennem élő sportos fickó hajtott, hogy csináljam a napi edzéstervet, de egy idő után előkerült egy másik hang, a lusta fickóé, ami sajnos folyamatosan erősödött és rengeteg kifogást tudott találni, hogy miért ne mozogjak.

A sok csalódás miatt elhatároztam, hogy nem teszek több újévi fogadalmat. Ez úgy tűnt működik, mivel nem kellett naponta ellenőriznem, betartottam-e a tervet. Ami nincs az nem fáj. Idővel persze rájöttem, hogy tervezés nélkül nem tudom mederben tartani az életemet, nem haladok semerre. Az is roppant zavaró volt, ha elmúlt egy hónap és visszanézve nem tudtam semmit kiemelni belőle, teljesen összefolytak a napok. Rájöttem, hogy nem az újévi fogadalmakkal van a baj, hanem vagy a cél volt túlságosan nagy, elérhetetlen számomra, vagy pedig a tervezés nem volt elég részletes. Mindkét esetben hamar elfogyott a lelkesedésem és feladtam.

Akármit is szeretnénk megvalósítani ebben az évben, az első lelkesedést követően gondoljuk végig alaposan, mekkora a cél! Mennyi időt igényelhet az elérése, napi szinten mennyi időt kell ráfordítani? Milyen eszközöket igényel? Mennyi pénzre van szükség a megvalósításához? Tudok-e segítséget kérni és kapni másoktól? Ha a cél reálisnak tűnik, akkor érdemes készíteni egy menetrend féleséget, amiben több szakaszra osztjuk a célhoz vezető utat és megtervezzük, mikorra érjük el az egyes pontokat. Hozzárendeljük az eszközöket, pénzt, segítséget, mikor és mennyire lesz szükségünk. Így máris a kezünkben lesz a tervünk és a fogadalmunk a saját magunknak tett ígéret szintjéről valósággá válhat!

Lehet, hogy elsőre ez nagyon ijesztő és száraz. Sokat kell rajta agyalni az elején ez igaz. De ahogyan a cégek, vagy a kormány is költségvetést, stratégiai terveket készítenek, számunkra is szükséges a tervezés. Ha van részletes tervünk, napi szinten ellenőrizhetjük, hol tartunk. Ha közbejön valami és kicsit megcsúszunk, nincs baj, mert az időpontok átírásával folytathatjuk tovább. Az egyes fordulópontokat meg kell ünnepelni, akár meg is ajándékozhatjuk magunkat valamivel. Az igazi ajándék azonban az a lelkesítő érzés lesz, hogy megcsináltunk egy szakaszt, újabb nagy lépést tettünk a célunk felé! Ez lendületet ad a folytatáshoz és javulnak az esélyeink.

Lehet álmodozni és mindenféle légből kapott elképzeléseket hajszolni, de ebből csak csalódás lesz. Ha komolyan akarom venni magamat és jót akarok magamnak, akkor nem ábrándozok, hanem tervezek. Végül is az életemről van szó.

Én ezt fogadom meg év elején!

Szilveszter a garázsban

Szilveszter

Ha valaki azt mondta volna nekem korábban, hogy az éjféli koccintás helyett a garázsban fogom tölteni az óév fordulóját, valószínűleg eléggé kinevetem. Kinek jutna eszébe ilyenkor a garázsban bujkálni? Pedig az idei lesz a harmadik szilveszter, aminek csúcspontját pezsgőzés helyett az egyik „külsős” családtagommal töltöm.

Ha szilveszter, akkor legtöbbünknek a felhőtlen bulizás és az alkohol jut eszünkbe. Fiatal éveimben én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyenkor otthon üljek. Aztán amikor családot alapítottam, fontosabbá váltak más dolgok is, figyelembe kellett venni egy csomó új szempontot és megritkultak a bulik. Lehet, hogy nálam gyerekek nélkül is eljött volna a lelassulás ideje, mert ahogy egyre korosabbak leszünk, egyébként is átértékeljük az életünk fontossági sorrendjét.

A szilveszterrel kapcsolatban korábban is vegyes érzéseim voltak, és szerintem nem voltam/vagyok ezzel egyedül. Szilveszterkor bulizni kell. Pont. Felkiáltójel. Kérdőjel. Miért is? Ja mert mindenki más is bulizik. Ezzel semmi gond sincs, kivéve, ha az ember éppen rossz lelkiállapotban van, nincs párkapcsolata vagy távolabb él a barátaitól akikkel mulathatna, nem hívta meg senki buliba, esetleg ilyenkor is dolgozik. Jó néhány alkalommal voltam olyan szilveszteri buliban, ahová kár volt elmenni, mert nem éreztem jól magam, de mentem, mert ilyenkor bulizni kell! Persze szokták mondani, hogy nincs rossz buli, csak kevés alkohol. Mindenkinek szíve joga, hogy mit és mennyit iszik, de azért nem biztos, hogy az a jó buli, amire másnap egyáltalán nem emlékszünk.

Úgy érzem, egyre nő rajtunk a nyomás mindenféle „ünneppel” kapcsolatban. Ezt így kell megünnepelni, ezzel a külsőséggel, ezzel az enni és innivalóval, ilyen ruhában, stb. A fogyasztói kultúra egyre újabb és újabb szokásokat honosít meg, hogy eladhassa ehhez kapcsolódó termékeit, gondoljunk csak a Halloweenre vagy a Valentin napra. Aki nem tudja, vagy akarja követni a trendet, az meg érezze rosszul magát? Nagyon erős lelki hatása van ám annak, amikor úgy érezzük, kimaradunk valamiből!

Az egyik ilyen, egyre jobban a szilveszterhez kapcsolódó szokás a tűzijátékozás. Ebben is sikerült demokratizálódni, gyerekkoromban két nagy tűzijáték volt, szilveszterkor és augusztus huszadikán, most viszont bárki durrogtathat a kertjében. Nálunk nincs ennek évszázados hagyománya, mint Kínában és szerintem nagyon jól elvoltunk nélküle. Persze jól néz ki, ahogyan a színes tűzrózsák fellobbannak az éjszakában, megvan ennek a helye és szerepe, de nem ilyen mértékben. Hétköznapi dologgá vált a tűzijáték és ezzel el is vesztette a varázsát. Ha el akarjuk kápráztatni a nézőket, egyre nagyobb, látványosabb és drágább rakétákra van szükség. Nem akarok senki zsebében turkálni, de talán jobb helye is lehetne az erre fordított pénznek, akár személyes, akár állami szinten.

Most eltekintenék a tűzijátékok gyártása (bányászat, vegyipar), szállítása, a rakéták okozta légszennyezés és a visszamaradó szemét okozta problémáktól és visszatérnék a garázshoz. Már engem is zavart a pár éve tapasztalható, gyakorlatilag folyamatos durrogás szilveszter estétől hajnali egyig, ami időnként a zenét is elnyomta a buliban. Én sohasem vettem és lőttem ki tűzijátékot, de évről évre egyre többen megteszik, sok buli fénypontja lett a rakétázás. Három éve azonban hozzánk került a kutyánk, és gyakorlatban is megtapasztalhattam sok ismerősöm szilveszteri rémtörténeteit. A kutya ilyenkor jobban retteg, mint a nyári viharok idején. A vihart érzi a zsigereiben, tudja, hogy ijesztő lesz és elbújik. A tűzijáték váratlan, kiszámíthatatlan és sokkal félelmetesebb számára, mint a villámlás. Hosszabb, mint bármilyen vihar.

Ugyanaz a rettegés van a szemében, mint dédapáinknak Isonzó lövészárkaiban pergőtűz idején. Ugyanaz a rettegés van a szemében, mint nagyapáinknak a Don-kanyarban szőnyegbombázás idején. Ugyanazt a rettegést láthatjuk Kijev vagy Gáza lakóinak szemében. Halálfélelmet. Az értelmetlen, váratlanul lesújtó pusztítástól való félelemet. A kutya, vagy bármely állat nem tudhatja, hogy ez nem veszélyes számára, hogy csak szórakozunk. Ő menekülne, bújna akár a föld alá is, hogy megszabaduljon a félelemtől. Ezért szilvesztereztem vele már két alkalommal a garázsban éjfél körül, a jelenlétem valamennyire megnyugtatta, de folyamatosan remegett.

Arra kérnék mindenkit, hogy ha lehet ne csináljon tűzijátékot! Vagy legalábbis ne szilveszter éjjel, hanem egy más alkalommal, amikor mások nem rakétáznak. Egy-egy tűzijáték elviselhető, nem okoz akkora stresszt az állatoknak, mint több száz vagy ezer. Sokkal hatásosabb lesz a vendégeink számára, ha pl. egy szülinapon használjuk fel a szilveszterre vásárolt tűzijátékot. Talán boldogabb is lesz az új évünk, ha tudjuk, hogy nem okoztunk rettegést más élőlények számára!

Adventi fények

Adventi fények

Közeleg a változás. Hamarosan itt a téli napforduló, amikor a fény és a sötét harcában látszólag a sötétség nyer. De ez csak a látszat. Bár még messze a tavasz, csak az első téli hónap vége felé járunk, mégis nemsokára érezni fogjuk, ahogy a nappalok egyre hosszabbak lesznek. Számomra ez a reményről szól, az élet győzelméről, az újrakezdés lehetőségéről és itt elsősorban nem az újévi fogadalmakra gondolok.

Közeleg a változás. Nagyon sok kultúrában megemlékeztek erről az időszakról, különféle ünnepek és szokások kapcsolódtak hozzá. Nem véletlen, hogy a kereszténység elterjedésével a második legnagyobb ünnepet pont a korábbi „pogány” ünnepek idejére tették. Jézus korában nem létezett születési anyakönyvi kivonat, de nem is az volt a lényeg, hogy napra pontosan eltalálják a világrajövetelét. A fény győzelme a sötétség felett teljesen beleillik a kereszténység jelképrendszerébe: a fény Isten fiának születése.

Közeleg a változás. Az advent, a várakozás napjai jól kifejezik a vágyunkat a fény, a meleg, a tavaszi megújulás és a természet újjászületése iránt. Ehhez hasonlított az ószövetségi zsidó nép várakozása a megígért Messiásra, bűneik megváltójára. A fény azonban még ettől is sokkal ősibb szimbólum, hiszen a fény maga az élet, nélküle elképzelhetetlen a földi létezés. A sötétség mindig is a gonosz erők, a félelem és a rettegés jelképe volt, hiszen éjjel az ember sokkal védtelenebbnek érzi magát. Biztosan mindenki fel tudja idézni, hogy gyerekkorában félt a sötétben, talán még felnőttként sem szeret éjszaka egyedül csatangolni. Ilyenkor a legkisebb fényforrás is biztonságot jelent.

Közeleg a változás. Az emberek életében a fényt a napsütésen kívül többnyire a tűz valamilyen formája jelentette (tábortűz, olajmécses, gyertya, stb.). Az elektromosság hatalmas változást jelentett az emberiség életében, ettől kezdve uralhattuk az éjszakát és az összes sötét helyet a barlangoktól a tengerek mélyéig. Éjt nappallá téve dolgozhattunk, könnyebben visszaszoríthattuk az éj árnyait. A közvilágítás, az üzletek fényárban úszó kirakatai, a fényreklámok mind-mind ezt jelképezik. A nagyobb városok fényszennyezése az űrből is jól látható, modern életünk részévé vált.

Közeleg a változás. A karácsonyi ünnepkör közeledtével azonban a szokásosnál is több fényfüzért és más világító dekorációt aggatunk házainkra, fáinkra, mindenféle épületünkre. Az amerikai filmek azt sugallják, hogy a karácsony csak úgy az igazi, ha tömérdek dekorációval és fényforrással öltöztetjük fel élettereinket. Mondhatjuk persze, hogy fogyasztói szemlélet, az egész csak az üzletről szól. Mondhatjuk azt is, hogy energiapazarlás, az így is szűkös erőforrások bűnös eldorbézolása. Mondhatjuk, hogy egyesek az egész ünnepkört csak a pénzük fitogtatására használják.

Közeleg a változás. Persze mondhatnánk azt is, hogy mindenkinek a szíve joga úgy ünnepelni, ahogyan akar, karácsonyi dekorációval vagy anélkül. Mondhatnánk azt is, hogy nem a külső fények számítanak igazán, hanem hogy bennünk van-e fény? Mondhatnánk, hogy az a pici gyermek, akit a keresztény világ ilyenkor ünnepel, felnőve mondott pár érdekes dolgot szeretetről és békéről, ami szülőföldjén mostanság is hiánycikk. Mondhatnánk, hogy mások kritikus megfigyelése helyett ilyenkor figyelhetnénk kissé befelé, kik is vagyunk valójában? Mindenkiben ott él a fény és a sötétség is, csak az a kérdés, melyikük győz?

Közeleg a változás?

Csoda Viterbóban

Viterbo

Azt mondják, minden csoda három napig tart. Hát ez nem volt hosszabb tíz másodpercnél, mégis élesen emlékszem rá. Vannak események, pillanatok, melyek szinte beleégnek a memóriánkba, ez is közéjük tartozik.

Olaszországi nyaralásunk második napján városnézésen voltunk az umbriai Viterbóban. Közepes méretű város, ennek ellenére sok látnivalót tartogat az ide érkezők számára középkori falakkal övezett, dombtetőre épült régi városközpontja. Körbejártuk a belvárost és már visszafelé tartottunk az autókhoz, amikor a társaság már nem tudom melyik nőtagja egyszer csak fojtott hangon felkiáltott:

Oda nézzetek!

Azt hittem először, hogy valamilyen műemléket, építészeti érdekességet szeretne mutatni, vagy netalán egy szép autót vett észre, de nem erről volt szó. Amikor megtorpanva követtük a tekintetét, megértettük a hirtelen támadt izgalom okát.

Az utca túloldalán állt Az Olasz Férfi. A járda legszélén állt, szinte már az úttesten, testi épségét kockáztatva. Sötét cipő és nadrág, világoskék galléros póló (gallér természetesen felhajtva, ez az olaszoknál szinte kötelező), tökéletes színharmóniában. Markáns, férfias, de nem durva arcvonások, frissen borotválva. Sötét haja természetesen vastagon zselézve, kissé rendezetlennek belőve, fürtjei között napszemüveg. Hanyag testtartással állt ott az út szélén, mintha csak napozna, vagy egy divatbemutató kifutóján egy pillanatra megtorpant volna, hogy mindenki megcsodálhassa a szettet.

Ott és akkor megállt az idő. Társaságunk nőtagjai: a feleségem, barátnője, sőt a 10 éves lányunk is megbabonázva állt és bámulta a jelenséget. Hát igen, el kellett ismernem, jóképű férfi. Az volt a legérdekesebb, hogy nem éreztem sem féltékenységet, sem irigységet. Inkább arra gondoltam, hogy ezeknek az olaszoknak a vérében van a stílus, és mennyit tanulhatnánk tőlük.

Ekkor a férfi hirtelen megmozdult és a bűvölet véget ért. Félig megfordulva megragadta a mögötte álló kuka fogantyúját és a pár lépésre álló kukáskocsihoz húzta. Belőlünk egyszerre buggyant ki a nevetés, és kislányom így foglalta össze tapasztalatait:

Olaszországban még a kukások is ilyen jóképűek?

Hogyan lettem szertornász? Ja, mégsem.

szertorna

Sohasem voltam egy nagy tornász. Vagy úgy általában sportoló. A faluban, ahol felnőttem, volt ugyan helyi focicsapat, de nem voltam annyira ügyes, hogy edzésre járjak. Mai értelemben véve talán nem is lehetne edzésnek nevezni, de azért büszke volt rá az a néhány fiú, aki bekerült a csapatba. Szerettem azért a focit: sokat kergettem a labdát az iskolai testnevelés órákon, suli után, vagy úttörő őrsi gyűlés keretében a szocializmus eszméinek elmélyítése helyett (ezzel is hozzájárulva a rendszer bukásához).

Az iskolai atlétika kivételével más sporttal csak a tévés sportközvetítésekben találkoztam. Jóllehet imádtam olvasni és faltam a könyveket, amellett elég sokat mozogtam: nagy faluszéli kertünk volt a végében patakkal és ott volt az egész határ, ahol lehetett nagyokat csatangolni. Jártunk a távolabb fekvő szőlőnkbe is az év nagy részében, ahol különféle összetett testmozgásokat végeztünk (a köznyelv ezeket metszésnek, kötözésnek, kapálásnak, szüretelésnek nevezi).

A környékbeli gyerekekkel sokszor játszottunk szerepjátékot (offline). A kosztümös filmekből ellesett vívó mozdulatokat továbbfejlesztettük és összecsaptunk játékból mindenféle növényi származékkal a mogyoróágtól a napraforgó száráig. A mai napig elő tudom adni a klasszikus francia kalandfilm, A púpos halálos Nevers-vágását, ami csak azért nem lett olyan híres, mint Zorró kardmozdulata, mert az amerikai filmipar kevésbé látott fantáziát egy francia bosszútörténetben.

Nyolcadik után egy nagyvárosi gimnáziumban tanultam tovább, melynek tornaterme korszerűnek számított, bár elég kicsi volt. Felesben használtuk a szomszédos általános iskolával, így elég sok testnevelés óránk volt az iskola falain kívül. Az első találkozásom a középtávfutással egy belvárosi sportpályán történt, ahol a nyolcszáz méteres futás második körében szó szerint kidőltem. Olyan szinten szúrni kezdett az oldalam, hogy nem tudtam folytatni. Akkor világosítottak fel, hogy a futás nem csak annyiból áll, hogy az ember gyorsan szedi a lábait. Az első igazi sikerélményem a sportban akkor ért, amikor megtanultam a helyes légzéstechnikát és egyre hosszabb távokat voltam képes lefutni. A futás onnantól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal az életem része lett.

Az első ősszel rögtön elkezdődött a szertorna, ami számomra felért egy ismeretlen föld felfedezésével. Addig csak a tévés közvetítéseken láttam azokat a kínzóeszközöket, amik városi iskolákból érkezett osztálytársaim számára természetesek voltak. Nálunk csak a kötélmászás szerepelt a kínálatban és abban sem jeleskedtem, mert jól fejlett tériszonyom miatt nem mertem magasra mászni. A szertorna technikáit nehezen és hiányosan sajátítottam el, hamar kiderült, hogy nincs elég izomerőm a legtöbb gyakorlathoz.

Testnevelés tanárom szigorú és következetes volt, emellett nagyon jó ember és végtelenül türelmes a hozzám hasonló kétbalkezesekhez. Velem alaposan meggyűlt a baja, mert a kötelező úszásoktatáson sem brillíroztam. Életem első és egyetlen úttörőtáborában tíz éves koromban ugyanis majdnem belefojtottak a medencébe, aminek következtében kétoldali víziszonyom alakult ki. A mellúszást sikerült megtanítania, igaz négy éven keresztül a derékig érő vizű kismedencében úsztam és azóta sem lettem a strandok és folyópartok királya. Azért akad szép emlékem is az iskolai úszás órákról, például mikor a hideg téli hajnalokon beültünk a szabadtéri termálmedencébe és pillanatok alatt megőszültünk a hajunkra fagyó párától. A megőszülést egyébként az elmúlt évek során sikerült termálmedence nélkül is elérnem.

A szertornára visszatérve az első félévkor majdnem megbuktam tesiből, annyi egyest sikerült összeszednem. Tanárom tanácsára pár hasonlóan izmos kollégával edzeni kezdtünk a tornaterem lépcső alatti kis zugában, amit meglehetős nagyképűség lenne konditeremnek nevezni. A vágyott izomzat érdekében többféle praktikát is bevetettünk, egyik társunk javaslatára háztartási fóliával (lánykori nevén Folpack) tekertük be felsőtestünket, hogy jobban olvadjon a zsír. Eléggé izzadtak és büdösek lettünk a végén, de a módszer hatékonyságát nem tudom alátámasztani.

Ahogy teltek a hónapok, érkeztek apró eredmények is: már nem minden jegyem lett egyes. Tanárunk alapelve az volt, hogy ha látta valakin az igyekezetet és a fejlődést, akkor az előíráshoz képest jobb jegyet adott. Nálam bejött ez a motivációs módszer, aminek a végső gyümölcsét az utolsó éven szakítottam le. A legjobb barátom, aki szertornázott, megmutatta a helyes technikát, így amikor húzódzkodásból felmértek minket, több osztálytársam eredményét túlszárnyalva, saját erőből értem el az ötös szintet. A tanárom büszke és az osztálytársaim hitetlenkedő arckifejezését látva úgy éreztem, megérte!

Sörfesztivál télen-nyáron

Sörfesztivál

Európa legnagyobb sörfesztiválja, az Oktoberfest sörimádók tömegeit vonzza évről-évre a bajor fővárosba. Kinek-kinek mást és mást jelent a sör: szabadságot, kiteljesedést, erőt, fiatalságot, sikert, ahogy a reklámok sugallják, vagy csak egyszerűen alkoholt, ami módosult tudatállapotba juttat. A nagy sörivó nemzetek számára az életük elválaszthatatlan része, nehezen tudnák elképzelni akár csak egy napjukat is nélküle. Angliában a gyári munkások ugyanúgy, mint a londoni City öltönyös dolgozói, munka után kedvenc pubjukba térnek be egy (két-három, stb.) sörre.

A bajoroknál a sörnek kultúrája van, persze jó söreik is vannak hozzá. Az Oktoberfest a bajor sörmarketing zászlóshajója, elképesztő mennyiségű sör és sörkorcsolya fogy el a sörünnep idején. Münchenről az embernek a focicsapata és a BMW mellett leginkább a sör jut az eszébe, bár célszerűbb a sört inkább a focival kombinálni, mint a vezetéssel. A nagy sörfesztivál leginkább óriási népünnepély tömeggel, tolongással, sramlizenével és dirndlivel, borsos árakkal és zsúfoltsággal.

Aki nem szereti az ilyen tömegrendezvényeket, ne szomorkodjon, bármelyik évszakban érdemes Münchenbe látogatni, jó sör mindig van! Itt van például a május, a spárga és a májusi sör, a Maibock ideje. Bajorországban a spárga nagy kedvenc, májusban a belvárosi piac, a Viktualienmarkt (igen, a belváros közepén egy nagyon jó kis piac működik) szinte minden standja fehérlik a spárgától. A legtöbb sörfőzde ilyenkor értékesíti különleges májusi sörét, ami leginkább félbarna sörkülönlegesség és nagyon finom!

Hol is érdemes kezdeni az ismerkedést a müncheni sörkultúrával? Ez a hely nem lehet más, mint a patinás királyi sörfőzde, a Hofbräuhaus. Saját tesztelés alapján bármelyik sörük jó szívvel ajánlható, személyes kedvencem a Münchner Weisse búzasör lett. Sajnos az ott töltött idővel arányosan csökkent számomra a vonzereje, ugyanis a sörház egy egész évben működő mini Oktoberfest. Állandóan tele van turistákkal, nehéz asztalt kapni, zsúfolt és zajos, a felszolgálók agyonhajszoltak és mogorvák, de a gyönyörű épület és a kiváló sörök miatt mégsem szabad kihagyni.

Nekem jobban bejött a szomszéd utcában az Augustiner Bräu, az egykor Ágoston rendi szerzetesek által működtetett sörfőzde sörözője. Este persze ez is zsúfolt, mint minden belvárosi söröző Münchenben, de napközben nagyon kellemes, hangulatos hely, a söreik pedig fantasztikusak. Ott van aztán a Löwenbräu, a Spaten, a Paulaner, de sorolhatnánk tovább, csak idő és persze pénztárca kérdése, hogy megismerhessük az összes bajor sört!

A sörivás közti szünetekben azért érdemes megnézni a város nevezetességeit is: a belvárosban a városháza, a királyi palota, számos szép templom és a Deutsches Museum, kicsit távolabb a BMW Museum és az FC Bayern München focicsapat otthona, az Allianz Arena mindenképpen kihagyhatatlan élményt jelent. Főként azon elenyésző kisebbség számára, aki nem szereti a sört.

Élet egy reneszánsz palotában

reneszansz

Aki a cím alapján arra számított, hogy kőgazdag vagyok és palotában éldegélve töltöm mindennapjaimat, az némileg csalódott lesz. Legnagyobb sajnálatomra lakóhelyem a legkevésbé sem reneszánsz stílusú és palotának is csak az átlagnál nagyobb képzelőerővel nevezhető. Vannak azonban olyan emberek, nem is kevesen – hogy sokkal szerencsésebbek-e az átlagnál vagy sem, azt majd a bejegyzés végére érve mindenki döntse el magában – akik nemcsak átutazóban tartózkodnak egy reneszánsz palotában, vagy hozzám hasonlóan turistaként kívülről csodálják az épületet, hanem benne élnek.

Több városnak is van olyan régi belvárosi része, ahol különböző korokból származó épületeket többnyire eredeti formában használnak a mai napig. Persze többségükben közintézmények, múzeumok, bankok, vendéglátó egységek vagy egyéb üzletek működnek, de sok épületben napjainkban is laknak. Korábban a budai Várnegyed alapján az a kép alakult ki bennem, hogy a történelmi belvárosokban lakás a jómódúak luxusa, mivel a bennük zajló életről a kívülálló nagyon keveset tudhat. Olaszországban viszont jó néhány példát láttam régi, értékes épületek mindennapjairól, és talán a döbbenet volt az első reakcióm, amikor kíváncsiságom bevitt a kapuboltozatok alatt a belső udvarokra.

Mintha nem is történelmi falak közt járnánk, az évszázados boltívek alatt babakocsik állnak, az udvaron kis gumimedence, gyerekjátékok szerteszét. Ilyen helyeken jómódú kereskedő vagy kézműves városi polgárok laktak régen. Könnyebb elképzelni mondjuk Michelangelo kortársait sétálni a kövezett belső udvarokon, ahogy szerelmük után epekednek, összeesküvéseket szövögetnek, vagy éppen családi viszályokat intéznek el karddal és tőrrel. Napjainkban viszont benyomásaim alapján nem a felső tízezer lakik bennük, hanem teljesen átlagos családok. Számukra teljesen természetes, hogy olyan épületekben laknak, melyek műemlékekkel kissé hézagosabban megáldott városok fiai számára csodálnivaló értékek. Bár nyelvtudásom hiányosságai miatt nem tudtam megkérdezni véleményüket, a látottak alapján szinte ugyanúgy élnek, mintha egy modern társasház lakói lennének.

Nyilván vannak azért hátrányai is egy ilyen öreg háznak. Költséges lehet a szakszerű karbantartás, nehezen kifűthető (bár ez az olasz éghajlati viszonyokat tekintve kisebb probléma). Vízszigetelés hiányában nedvesedhet és bizony a műemléki előírások, az épület adottságai (pl. vastag falak) nem könnyítik meg a ma elvárt komfort kialakítását. Persze nem mindenki csinált nagy ügyet a közművesítésből. Sok helyen láttam durván a falba vésett, vagy a falfelületen futó elektromos és vízvezetékeket. Azonban az ódon falakból áradó történelmi levegő mindenért kárpótol, a kézzel fogható múlt különleges élményekkel ajándékozza meg lakóit.

Egy picit irigylem őket ezért.

Egy igazi olasz óriás

caascata delle marmore

165 méter magas és elképesztően szép, mi az? Egy olyan olasz óriásról beszélünk, ami nálunk talán méltatlanul kevéssé ismert. Aki Közép-Itáliába utazik, annak tekintetét sokszor elvakítja Róma fénye, pedig sok más látnivaló is található errefelé. A természeti szépségek sorából kiemelkedik a Cascata delle Marmore, egy több szintből álló vízesés-rendszer Terni közelében. Eredetileg a mocsarak lecsapolása céljából vezették erre a pangó vizet még a római köztársaság mérnökei, napjainkban pedig energiatermelésre használják a víz áramlását. Köszönjük hát meg az olaszországi szúnyogok maláriát terjesztő őseinek, hogy miattuk több generáció környezetátalakító munkájával létrejött a világ legnagyobb mesterséges vízesése!

Mondanom sem kell, hogy az idegenforgalom Olaszországban milyen jelentős bevételi forrás, a vízesés területe is csak belépőjeggyel látogatható, de nagyon megéri az árát! Parkolásra bőségesen van hely, az étteremtől az ajándéktárgyakig mindenféle szolgáltatás kapcsolódik hozzá. Érdemes az interneten tájékozódni a látogatás előtt, mivel a vízesés naponta csak néhány óráig működik teljes kapacitással, az energiatermelés időszakában nem annyira látványos. A honlapon be lehet jelentkezni különféle vezetett túrákra és gyerekprogramokra is, azonban ezek zömmel csak olaszoknak ajánlhatók. Egyénileg is bejárható a terület minden része, és aki bírja, annak érdemes felmászni a legfelső szintig. Van egyébként olyan buszjárat, ami külön jeggyel felvisz a tetőre, így csak a lefelé vezető utat kell megtenni.

Az alsó szintek is nagyon látványosak, több helyen olyan erővel zúdul le a víz, hogy beszórja vízpermettel a gyalogutakat. Van egy alagút a hegyen át, ami egy vízesésbe torkollik, ide már mindenképpen esőkabát kell. Hidakon lehet átkelni, kilátóteraszokon lehet gyönyörködni a víz szépségében. Itt ugyanis a víz az úr! Csöpög, csurog, csordogál, folyik, ömlik és szakad, bármerre nézünk. Víz fent és lent, jobbra és balra, mindenhol! Érdemes a túra előtt meglátogatni a mosdót, mert kellemetlen meglepetések érhetnek.

A természetfotózás szerelmesei itt aztán bőven találnak maguknak témát. A túra maga nem lenne nagyon hosszú, de állandóan meg kell állnunk, hogy egy újabb szépségben gyönyörködjünk és lefotózzuk. A sétautak többnyire hatalmas fák árnyékában húzódnak, gyökereik behálózzák a hegyoldal szikláit. A vízesés a fákkal együtt kellemessé teszi a levegőt, a rekkenő nyári hőségben ez egy igazi oázis, csak a tevék hiányoznak. Lehet, hogy félnek a szúnyogoktól?

Mediterrán napfény

meditarran

Ugye a ködös, nyirkos, hűvös, szeles Kárpát-medencei késő őszben mindenki egy kis igazi mediterrán napfényre vágyik? Persze konkrétan nem a nyár derekán jellemző perzselő hőségre, mert az vízpart nélkül elviselhetetlen, csak kinek-kinek vérmérséklete szerint. Jómagam azok táborába tartozom, akik a nyári hőséget már Magyarországon is túlzottnak tartják, és ilyenkor legszívesebben Norvégia kellemes nyári éghajlatára vágynak.

Honfitársaink és más népek fiai közül azonban a legtöbben nyár derekán vesznek ki szabadságot, és aki teheti, dél-délnyugat felé veszik az irányt. Horvátország, Észak-Olaszország, Észak-Görögország, Kréta, Korfu, Ciprus, Tunézia, Egyiptom és egyre inkább Törökország strandjai a legkedveltebb úti célok. Itt aztán vörösre égetik magukat, bár kilószámra kenik bőrükre a 30 faktornál is erősebb napvédő krémeket. Többségük nem is nagyon mozdul ki a tengerpart-szálloda-étterem Bermuda-háromszögéből, mely milliószámra nyeli el a turistákat. Eszik az egyenkaját, esetleg megnézik az egyen-folklórprogramot, vagy részt vesznek az egyen-fakultatív programokon (hajókázás halsütéssel, egy város vagy fontos műemlék kutyafuttában való meglátogatása, stb.). Kis túlzással, ha az ember volt már egy ilyen tengerparti üdülőhelyen, mindegyiket látta.

Elnézést kérek azoktól, akik a leírásban magukra ismertek, nem becsmérelni kívánom a tömegturizmus e fellegvárait, hiszen óriási igény van irántuk és megélhetési lehetőséget kínálnak nagyon sok ember számára. Azonban a mediterrán napfény varázsa számomra nem ezeken a helyeken fedezhető fel. Nem is föltétlen a szintén turistákkal zsúfolt történelmi belvárosokban és híres műemlékek környékén, jóllehet én itt többet tudok töltekezni, mint a „bícsen”. Amikor egy kora reggel, napfelkelte után az olajfák levelén megcsillanó fényeket néztem, vagy verőfényben és még aznap a hanyatló nap vörösében az etruszk dombokon húzódó római vízvezeték íveit, a Szent Péter-bazilika ablakain tükröződő kék eget, és a hegyre épült város, Bagnoreggio házainak és szikláinak színpompáját láttam, úgy éreztem megérintett valami varázslatos.

Ezt a varázst azóta is őrzöm és igyekszem gyarapítani. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy járjon nyitott szemmel élete minden napján, hiszen talán ki sem kell lépni megszokott környezetünkből, hogy egy adott pillanatban felfedezzük a varázst. Bár a magyarországi ősz nem veheti fel a versenyt a mediterrán napfénnyel, ne keseregjünk, hanem élvezzük a színpompás ragyogás pillanatait!